Meghaltam. A temetés olyan volt, mint a többi, szerettek, közel állók és barátok szomorkodtak feketében. Hétköznapi életem alig tartogatott meglepetéseket. Kudarcos gyerekkor, kalandos iskolás évek, meghitt kapcsolatok, családos évek, unalmas ismétlődések. Nyarak, telek, gyerekek, akik emlékeztetnek, milyen az, lelkesedni bármiért. Persze szomorú voltam hátra hagyni mindezt, de már nincs mit tenni.

Elbúcsúztam, aztán felszálltam a szellem járatra. Leszállásnál sorban kellett állni. A halál napjának dátumával regisztráltak, a hivatal munkatársa végigmér.

- Hajóra alkalmas. A tetőről indul a nagykabinos felvonó, a sztratoszféránál kell kiszállnia, jelentkezik a kikötőben a Coriolis halászhajóra. Itt van a beszálló kártyája. Minden jót.

Szerettem volna kérdezni, hogy is lehetséges ez, és hogy jövök én a halászathoz, de már szólították is a következőt. A felvonó óriási volt, rengeteg ember elfért benne. A tömeg kicsit zavartan, tehetetlenül helyet foglalt, és sokan beszélgetni kezdtek. Az ablakhoz ültem, elindultunk felfelé, még minden annyira ismerős innen fentről, a város nagy szürke épületei, a templomok tornyai. Aztán még távolabbról az örökzöld erdők és az ország domborzata jól kivehetőek. Már kilométereket haladtunk felfelé, csodálatos ez a kék és fehér színvilág, elérjük a felhőket. A kabin megáll, kicsit rázkódva, hangosbemondó bemondja a megálló nevét: „Kikötő” – zavartan felállok, elindulok kifelé, erős szél és köd van. Megkapaszkodom a korlátba. A kabin elindul nyikorogva. Utána nézek, figyelem, ahogyan távolodik, majd lefelé nézek az acélsodronyra, próbálom szemmel követni, de a végtelenbe tűnik. Lassan teszek pár lépést, a korláton csúsztatom a kezem. Aztán meglátom itt fent, ki tudja milyen magasan, a hajót: egy hófehér szkúner vitorlás hajó, lebontott vitorlákkal. A fedélzetről szól egy hang.

- Jöjjön fiam, igyekezzen, hamarosan indulunk.

Próbálom felfogni a látványt, lépcsős létra vezet a fedélzetre, a hajó nevét feketével festették a hajó oldalára: Coriolis.

- Vitorlákat bonts, köteleket fel, irány keletnek. Üdvözlöm fiam, vártuk már nagyon – kezet rázunk, majd elindulunk a tatba. A hajón nagy a mozgás, köteleket igazítanak, hallani a letekeredő vitorlák nehéz, mély hangját. A tatban találkozom a kapitánnyal.

- Ő itt Lebannen, az első tisztem, minden kérdésére válaszol, és eligazítja feladatairól, most hagyjuk akklimatizálódni.

Ébredés után a fedélzetre merészkedek, hajnali fény van, a legénység serénykedik, halászhálót engednek le a fedélzet oldaláról. Kis léptekkel követem a hálót, a szememet dörzsölöm. A háló zuhan le a levegőben, majd egyszer csak szétbomlik, mint egy ejtőernyő, óriási területet lefedve. Alatta a bolygó gyorsan változó, víz, föld, hegyek, sivatag, óceánok és felhők vándorolnak.    

                Lebannen lép hozzám, beszélni kezd:

- Alattunk a láthatatlan gondolat tengere van, szerte az egész bolygót körülveszi, és a földi emberek veszik ennek a tengernek a zúgását. A gondolat olyan, akár egy apró hal, egy lehetőség. Abból a kérdésből fakad, hogyan lesz a gondolatból valóság. Az apró halnak szerkezete, struktúrája lesz. Elkezd kiterjedése, dimenziója lenni. Itt lép be a szögek, háromszögek tudománya. A szögek által formálódik a kép, akárcsak egy építész épülete. A mi kis halunknál létezik egy energetikai kapcsolat az univerzummal, és ott lent összekötik azzal, ami itt fent úszik. Amikor a hal megszületik, kiterjed, növekedik, átalakul. Halad valahonnan valahová, elkezd visszajelzéseket, reakciókat kapni a világból. A hal nem áll meg egyetlen ember ideje alatt. Meg fogja mutatni, hogy milyen messzire nyúlik, milyen hatósugara van. 

Mi a kis hallal dolgozunk, ugyanis valami felzabálja, és azt megint valami lenyeli, és ez sokszorozódik, nekünk és neked az lesz a feladatod, hogy kifogjuk az óriásira nőtt ragadozókat, elkezdjük lefejteni, míg a gondolat eredetéhez vissza nem jutunk. Neked kell majd az eredeti gondolatot visszaengedni a tengerbe. Könnyűnek tűnik, de nem az.

-            Miért csináljuk ezt?

-            Mert egy ideje felgyorsultak az események, eltérünk az eredeti gondolattól.

-            Miért én?

-            Benned van a megkülönböztető képesség, képes vagy szétválasztani.

   Az árbócról matróz üvölt, fogtunk valamit, hálót fel, hálót fel! Egy henger dobra tekerik a háló köteleit. Nyikorgó hang kíséretében megérkezik a fogás, egészen különös, csak a háló ad formát különben nem látnánk semmit.

-            Gyerek közelebb, bátran meg lehet fogni.

-            Hezitálok, de a kíváncsiság győz bennem. Elkezdem tapogatni, a fogás formáját tekintve fára emlékeztet, vannak ágai, vékonyabb, vastagabb, a törzsbe érve meglátok valamit középen, mintha minden más ebből eredne, olyan akár a csigaház közepe, benyúlok érte, hideg akár a jég, tudom egy nagyon kicsit mozgatni, kihúzom, egy vékony lap, olyan mint egy tábla csokoládé, csak áttetsző, a nap felé tartom, egészen olvashatóvá válik – SZOMORÚ –, a többi lap, mint egy dominó elemei, széthullanak. A legénység engem néz, és derült arccal nevetnek, gratulálnak. Fogom a SZOMORÚSÁGOT és visszaengedem a tengerbe.

Hamar meg lehetett szokni, egyszer csak része lettem ennek a különös utazásnak.  Szerettem, amikor éjszaka leengedtük a vitorlákat ,és mintha csak álltunk volna. A csillagok szinte karnyújtásnyira, a végtelen olyan közel került, mintha csak egy régi barát ülne mellénk, aki minden rezdülésünket ismeri, és már a tekintetünkből tudja milyen hangulatban vagyunk.

Voltak izgalmas napok is, a háló fogott valamit, ami minden eddigi fogásnál nagyobb kiterjedésű volt, a hajó orrát az égnek emelte, Lebannen üvöltött, ereszkedjek le a kötélen a hálóhoz, átvillan az agyamon meg is halhatok, de aztán realizáltam, már meghaltam, nincs mit veszteni. A vészhelyzet eleinte bénító érzés, nem akartak engedelmeskedni a végtagjaim, majd tisztult bennem a kép, csúszó csomón ereszkedtem a hálóba, a fogást nehéz volt megítélni, talán egy nyújtózkodó polipra emlékeztetett, megtaláltam az eredeti gondolatot, fényes volt, mozgott, mint egy beteg fog, valahogy sikerült kihúzni és a struktúra hullani kezdett, akár a cserepek a tetőről. A fényes lapot nem tudtam megfigyelni, gyorsan visszaengedtem, de éreztem, meleg volt, mint a sütőből kivett sütemény. Lebannent kérdeztem a ritka fogásról.

-            Ez Isten egy neve volt. Minden vallás első eredeti gondolata.

A kedvenc fogásom átlagos méretű, könnyen felvontattuk a fedélzetre, alakja egy madárra emlékeztetett, szárny-szerű összekapaszkodások, a tenyeremet a két oldalára tettem, dobogott, mint egy szív, ahol összefutottak a tollak, ott találtam a forrást, könnyen eloldott, akár egy kihulló fartoll. A fénybe emeltem, még mindig érezni lehetett a lüktetést, jól olvasható:- VÉGE-.